Bali Edina Zsanna

Hiszek, tapasztalok, átadok, nem félek, élek. 

 

Edina (AZ)ANŐ. Belép, s nem lehet nem észrevenni, beragyogja, betölti a teret – színességével, nyitottságával, lágyságával, kedvességével, vidámságával.

Edina AZANŐ, aki 18 év után is még mindig szerelemben él férjével, harmadik feleségként. Aki szembesült e korunkat meghatározó jelenség mindenféle arcával, kérdéseivel, nehézségeivel. Foglalkoztatja, s törekszik ennek megértésére.

Edina AZANŐ, aki ezt felvállalja, mer is mindezekről beszélni és beszélgetni, arról amit tapasztalt, átélt, amire jutott, s amit másoktól hallott.

Edina AZANŐ, aki mindezt csokorba szedre, és megírta az AZANŐ című könyvében.

Vele beszélgettem arról, hogy hogy látja, mi az életének a mozgatórugója, miért vállalta fel, s állt bele ilyen tabutémák boncolgatásába.

Az életmottód a „Hiszek, tapasztalok, átadok, nem félek, élek.” Mesélsz arról, hogy ez számodra mit jelent?  

Azt a feladatot kaptam egyszer, hogy hat szóban fejezzem ki azt, hogy én mit gondolok magamról legfontosabbnak. Sokat gondolkoztam, s egyszer csak ez jött: hogy erős a hitem – abban, hogy a világ mindig a megfelelőek szerint zajlik, s bármi is történik, az a javamat szolgálja. Ez az erős hitem engedi, hogy merjek tapasztalni. Bármi is a tapasztalatom, abból nem lépek úgy tovább, hogy félelmet viszek magammal. Ez maga az élet, és ezért élek.  Az életemnek az lett a feladata, és az lett az egyik legfontosabb meghatározó elemem, hogy amit tapasztalok, azt átadom. Őszinte kommunikációra, nyitottságra, valódi párbeszédre szeretném ösztönözni az embereket.

Mi kell ahhoz, hogy őszintén tudj kommunikálni másokkal, át tudd adni mindazt a tudást, tapasztalatot, ami benned van?

Ehhez át kell adnom a saját belső világomból mindazt, amit úgy érzek, hogy át kell adnom. Nincsenek ezért aztán tabuim, előítéleteim. Ha nyakon csípem is magamban, törekszem arra, hogy azt az előítéletet „kiirtsam magamból”. Ezért pontosan tisztában kell lennem a saját belső skarlát betűimmel.

Mik azok a skarlátbetűk?

Az ember sok mindenben megbélyegzi, minősíti saját magát. Ilyen vagyok, olyan vagyok. Vagy a másik, hogy valami csak úgy jó, ahogy én gondolom, hiszem, látom. Ezek mind – az én fogalmam szerint – skarlátbetűket okoznak bennünk, amelyek nem a valódi életről szólnak, hanem egyfajta hiedelemrendszer: arról, amit gondolunk magunkról, a világról, másik emberről, csoportról. Ezek a belső hiedelemrendszereink azok, amelyek negatívan reagálnak a külvilágra, a külvilágban bizonyos emberekre, helyzetekre. Az előítéleteket a belső hiedelemrendszereink alakítják ki, aminek lehetséges, hogy semmi köze nincs a valósághoz. Fölszedtük, ezt mondták nekünk, ezt tapasztaltuk meg, vagy sok félelmet és kudarcot, elkülönülést hurcolunk magunkban, és nagyon félünk megmutatni, azt, akik vagyunk.

Mit okoz, mihez vezet az előítéletesség?

Amikor nagyon előítéletesek vagyunk, akkor nagyon elkülönültek vagyunk. Nagyon sok minden szúr szemet, sok mindent látunk meg egy csoportban, egy emberben, bármiben, ami nekünk zavaró. Ez mindig a belső skarlátbetűinknek a kivetülése.

Mit jelent, miben nyilvánul meg ez az elkülönülés?

Hogy nem tesszük magunkat egymás számára elérhetővé. Hanem ragaszkodunk a magunk elképzeléseihez, magunkról és a világról alkotott ítéleteinkhez, igazságainkhoz, hiedelemrendszerünkhöz – és ezek által különülünk el. A világ egy részről nagyon ki van tágulva, úgy tűnik mindent tudunk, bármit elérhetünk, bármihez hozzáférhetünk. Másik oldalon nem tesszük egymáshoz hozzáférhetővé magunkat. Így az olló nagyon szétnyílik.

Mit jelent számodra” elérhetővé tenni magadat”?

Erre mondok neked egy hatszavast: Szikrázó, törékeny lelkem melletted bársonyra hullik. (Forrás: hatszavas, Varjú Tamás) Ez az elérhetőség: hogy lehetsz, aki vagy, azzal együtt, ami vagy. Ha te engem beavatsz a bizalmadba, vagy mondasz nekem valamit, vagy egy problémát megosztasz velem, akkor bizonyosan nem azt szeretnéd, hogy én valamiféle magas lóról erkölcsi prédikációt tartsak neked, vagy életigazságokat osszak meg veled, vagy megtanítsalak arra téged, hogy én a helyedbe mit csináltam volna, hogy „jótanácsokkal” lássalak el. Hanem valószínűleg arra vágysz, hogy az a szikrázó, törékeny lelked egy puhaságba érkezzen bele. Ahol megkapja azt a figyelmet, elfogadást, hogy abban a pillanatban te lehetsz, az, aki vagy: törékeny is, fájdalommal teli, sebzett, haragos is, lehetsz bárki. Az vagy, aki vagy. Én az elérhetőség alatt ezt értem, hogy neked nem kell gondolkoznod azon, hogy valamit mondhatsz-e nekem, vagy nem mondhatsz, hogy én arra, hogy fogok reagálni. Hogy nekem változik-e a véleményem rólad, hogyha ezt elmondod nekem. Ha már nekem véleményem, ítéletem van rólad, akkor én már nem vagyok számodra elérhető. Azzal már falat, korlátot húzok fel – elkülönülök tőled. Mert akkor már a véleményem alapján fogok neked mondani bármit, vagy fogok reagálni bármire.

Ha nincs elkülönülés, akkor mi van?

Kapcsolódás.

Hogyan „csinálod” az elfogadást?

Nézőpontot váltok. Amikor valami számomra nagyon elkülönülős történettel, vagy személlyel, helyzettel találkozom, akkor arra törekszem, hogy megértsem, hogy az ő akkori cselekedete, gondolkodása, viselkedése honnan ered. Így megláthatom, hogy a másik embernek mik a mozgatórugói. A megértéssel el tudom fogadni a másikat, a helyzetet, s így tudok tovább menni félelem és ítélet nélkül.

Az írás számomra ehhez tökéletes eszköz: elkezdek egy másik ember szemével látni. Javaslom mindenkinek ezt az eszközt, nem kell ehhez írónőnek lenni. Én gyakorlom a férjemmel együtt is.

Hogy éred el, hogy nincs benned félelem és ítélet?

Hogy törekszem a másik és a helyzet megértésére. A megértés által elfogadom a másikat, ami által megjelenik bennem a tisztelet és az elfogadás. Így könnyebben tovább állhat a félelem és az ítélkezés.

Ebben az elfogadó, szeretetteli légkörben a másik fel tud oldódni, és Önmaga tud lenni. Megnyilvánul a „szikrázó, törékeny lelkem melletted bársonyra hullik”.

Te ezt tapasztalod, tapasztaltad az életed során?

Tizennyolc éve vagyok a szerelmemmel, és ez alatt az idő alatt egyszer sem kellett magam másnak mutatnom, mint aki vagyok. Ez egy óriási érték, ajándék.

Gyerekkoromból is ezt hozom. Otthon se kellett egy másik világot kreálnom, mint aki én vagyok. Amikor elváltak a szüleim, akkor Kübekházára költöztünk nagymamámhoz, ez egy pici falu Szeged mellett.

Annyira együtt létezett a közösség, annyira együtt létezett a falu, hogy az számomra aranyporral hintette be az egész gyerekkort. Nagymamám varrónő volt, és varrta a gyönyörűségesebbnél gyönyörűségesebb ruhákat. A nők nap mint nap jöttek a nagymamámhoz, és odahozták az örömüket, a bánatukat, a szerelmüket, szeretetüket, csalódásukat, a létezésüket. Aki odajött, az abban a pár órában mindenképpen az volt, aki – minden örömével, bánatával, fájdalmával.

Ismerve anyukám történetét, a válást, azt hiszem rettenetes fájdalmat és csalódást kellett átélnie.  Mégis annyira szeretett engem ő, és annyira szeretett engem a dédnagymamám, a nagymamám, a nagynéném, akikhez költöztünk, hogy ez az egész történet egy tündérmese lett, ahelyett, hogy egy megélt nagy dráma lett volna. Nem elvett tőlem valamit, hanem általuk inkább hozzátett a válás az életemhez. És közben az anyukám nem játszotta el azt, hogy neki nem fáj a válás, mégis olyan szépen csinálta.  A hétköznapokban a dédnagymamám ezer mesét mesélt, miközben a nagymamám varrta a nőknek a szebbnél szebb ruhákat, kell-e ennél mesésebb egy kislánynak. És a mindent meghatározó érzés: én ott vagyok, teljes értékűen vagyok ott. Be vagyok avatva.

Azóta tapasztaltál más női közegben hasonlót? Vagy van benned vágy? Miért van a szíveden annyira ez a női téma?

Azért van a szívemen annyira ez a női téma, mert nagyon kevéssé tapasztaltam ehhez hasonlót egyébként, pedig azt érzem, hogy ez vezetne át minket valami normális létezésbe. Nagyon sokat beszélünk például arról, hogy mi lesz a Földdel. De ha mi magunk a gyerekeinknek nem tanítjuk meg az elfogadást, és az élet és mások tiszteletét, akkor hogy gondolnánk azt, hogy bármit is megért abból, hogy mi lesz a Földdel? Ha bennem nincs egy olyan típusú szeretet, ami fájdalmakon és drámákon is átemel, honnan gondolom, hogy képes vagyok átadni valami egyetemeset, valami fontosat, valami eredetit, valódit a gyerekemnek, környezetemnek. Akkor miért gondolom, hogy a gyermekem felismeri, hogy egyébként mi mit művelünk a Földdel, egymással?

 

Az írásaidon, előadásaidon, könyveiden, az AZANŐ-n keresztül, hogyan szeretnéd ezt megmutatni?

Az AZANŐ az új típusú családi felállások határait, kérdéseit feszegeti. A mai, XXI. századi ember talán pont azért kapta meg ilyen erős kihívásként a mozaikcsalád kérdését, mert ez az igazi gyakorlóterep. Az elfogadás, a megértés, a tisztelet és szeretet gyakorlóterepe.

Addig, amíg van apa, anya, gyerek, nagymama, ect. még valahogy ellavírozunk. De mi történik, amikor kilépünk ebből, vagy hirtelen valaki vagy valami belép a képbe? Jön egy másik, vagy történik a kapcsolatban valami, ami miatt szétmennek életek és az új életek mentén a teljesen újfajta sors összekapcsolódások – na az az igazi gyakorlatterep.

Mert akkor mit csinálok azzal, hogy addig mondjuk azt gondoltam, hogy teli vagyok szeretettel, megértéssel és elfogadással és rájövök, hogy az új helyzetben nem találok ebből semmit magamban? Volt egy forma, amiről azt gondoltam, az én vagyok, és közben kiderül, hogy annak nem a lényegemhez, csak a formához volt köze. Ha az egész csak egy látszat, egy fölvett szerep, akkor mit adok át a gyerekemnek?

Mindent meg kellene tudunk tanítani egy következő generációnak, ami az életben maradáshoz szükséges lesz. Hogy ne csak a virtuális kapcsolatokban és az elkülönülésekben találja meg önmagát. Tudnánk tanítani, ha tudatosak lennénk.

A másik oldal: ha hirtelen én lettem a főgonosz, én lettem mindenki álmának az elvivője, akkor én hol találom meg azt a típusú szeretetet, ami mégis életben tudja tartani a kapcsolatot mondjuk a párom gyermekével? Hogy mégis legyen bennem, annyi tisztelet a másik nő iránt, aki a párom gyerekének az anyja, hogy elfogadást mutatok iránta akkor is, ha ő semmilyen olyan módon nem úgy cselekszik, ami kivívná a tiszteletem. De megteszem ezt, azért mert a közös létezésünkben valamit akarok mutatni a gyereknek, ami őt tovább segíti. Ez az igazi gyakorlóterep kérem szépen.

Igazi kihívás egy új feleség szemével rátekintetni a világra. Egy elhagyott gyerekre mindannyian végtelen empátiával és szeretettel tudunk tekinteni. Ehhez nem kell extra emberség. Ezért gyakorlóterep az, hogy a felnőttre nézzek másképpen. És nem kell szeretni azt a másik embert, aki bejött az életembe, de tisztelni és elfogadni az ő létjogosultságát azért kell, mert a gyerekem oda megy hozzá mondjuk kétheti rendszerességgel. És akár még azt is el kell fogadnom, hogy ő egy szerethető lény.

Aztán van, amikor elkezdek féltékeny lenni, hogy a gyerekem jól érzi magát, hogy nem mondhatja meg, hogy jól van, amikor az apjánál van, hogy nem örülhet annak, hogy az apja örül, hogy az apja boldog egy másik nővel.  És ezzel azt akarjuk üzenni, hogy neked minden áron benne kell maradnod egy kapcsolatban, akkor is, ha belehalsz. Nem, nem kell benne maradni. A világ nem ettől lesz rosszabb vagy jobb. A világ attól lesz jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a XXI. században élünk. S nem azt mondjuk, hogy bármi áron törekszünk arra, hogy az emberek ne váljanak el, hanem tudomásul vesszük, hogy az emberek nagy része már elvált. És innen próbáljuk a helyzetet megoldani. Nekünk se tanították, nincs rá minták, magunk tanuljuk.

A világ tele van a boldogság ígéretével, boldogságkurzusokkal, könyvekkel, tízezer oldalakon keresztül olvashatod, hogy mi kell a nőnek és mi kell a férfinek. És ha körbenézel, szinte csak boldogtalan embereket látsz. Valami nagyon nincs rendben. Én egyedül nyilván nem tudom megváltani a világot, nem is feladatom ez, de néhány ezt hozzám hasonlóan fontosnak tartó emberrel, nővel ez igenis lehet egy szép misszió. Hogy ebben valami utat nyissunk, és elkezdjünk ebben szövetségeseket találni egymásban és az üzenetet vinni. Ezt rajtunk, mai embereken kívül nem fogja más megcsinálni. Várhatunk bármire, Mikulásra, Jézuskára, nem tudom kire. Ünnepeink sem lesznek, örömeink se lesznek, ha ezt nem oldjuk meg.

Hogyan képzeled ezt a nőkkel való alkotást, világmegváltoztatás?

Úgy, hogy a nőnek fel kell ébresztenie az önmagában lévő ősi női erőt. Régen a nők még tudtak bábaasszonyok, meg füvesasszonyok lenni.  Tudtak nők lenni, és rá tudtak nézni valakire, és azt tudták mondani, hogy figyelj, megsimogatlak, vagy megölellek. Anélkül, hogy elgondolkoznék rajta, hogy ennek milyen üzenete van a számodra, mert úgy érzem, hogy szükséged van egy ölelésre. Ezt mi mai nők is nagyon kellene, hogy tudjuk – mert bennünk van. Megyünk egy úton, elindultunk valahonnan, volt egy idő, amikor nagyon tudtunk mindent, és egyszer csak valahogy nagyon letértünk az utunkról. És aztán nagyon nem találunk vissza. Most kéne visszatalálni a XXI. században. Tehát nem a 200 évvel ezelőtti, 100 évvel ezelőtti, de még nem is csak az öt évvel ezelőtti nőt kell megtalálni. Mert most kellene újradefiniálni azt, hogy mi is a nő valójában. Hogy hogyan tudunk úgy nők lenni, hogy nem harcolunk, de közben nem leszünk alárendeltek.

Valójában a férfiakat is nekünk kell megtanítani arra, hogy lehetnek érzékenyek, esendők, fáradtak, lehetnek könnyeik, lehetnek fájdalmaik, hogy nem várunk tökéletes életeket, nem várunk hiperszuper pasikat, akik, mint férfitest robotok teszik a dolgukat, csinálják a karriert. Nagyon sok színe van a világnak. És ha egy férfi nem tanulta meg otthon, hogy lehet esendő, lehet fáradt, bánatos, sikertelen, lehetnek kudarcai, lehet e miatt gyötrelme, akkor teljesen elveszítheti az önbecsülését. Hogy attól még ugyanaz az értékes ember, aki, ennek elfogadtatásában is mi nők segíthetünk rengeteget. Ez szerintem egy női feladat és ha bennünk nincsenek rendben ezek a dolgok, akkor nem tudunk a másikhoz úgy kapcsolódni, hogy ezt ő férfiként megélhesse mellettünk.

Mit teszel mindezért?

A következő éveimet olyan szinten látom magam előtt, hogy minden, ami előttem van feladatként, vagy üzenetként, az mind erről szóljon, e felé kell, hogy mutasson. Hogy lássam azt, hogy találok nőket, akik partnerek ebben a misszióban. Hogy találok nőket, akik érdekeltek. Szóval ez a feladatom. És amikor veled találkoztam, és ott voltam az ille-olla showroomotokban és láttam azt, amit te képviselsz és figyeltelek benneteket, ezért is volt nagy élmény, hogy olyan természetes kapcsolódást éreztem veletek. Hasonlót ahhoz, amit megtapasztaltam a gyerekkoromban, ahhoz, amit a nagymamámnál megéltem. És mára már tudom azt, hogy nagyon pontosan megsúgja a szívem a természetes kapcsolódásokat.

Mi fogott meg téged az ille-ollában?

Minden. A színeitek, az anyagok, a formák természetessége. A lágyság mellett a karakteresség. Hogy ti is azt tartjátok a leglényegesebbnek, hogy a nő lehet az, aki. Látom, ahogy bemegy hozzátok egy nő és bármit mondhat magáról. Nekem ez visszahozta a gyerekkoromat. Az érzést, amit ott tanultam meg: ha most te így érzed, s neked az a fontos, akkor az a fontos. Tehát megint visszajön a „szikrázó, törékeny lelked mellettem bársonyra hullik” alapérzése.

 

Hogy érzed magad az ille-olla kabátokban?

Istenien. Természetesen. Én vagyok. Egymáshoz simulunk. A színeitek erősítik az én színeimet, a formáitok szépítenek. Nő vagyok. És boldogan vagyok „ille-ollás” nő.

 

kérdező: Illéssy Kata